A Kőfaragó és a Csúcs
A hegy tetején, ahol a levegő már olyan ritka, hogy a madarak is kerülőt tesznek, Kael kőfaragó évek óta egyetlen céljának élt. A torony, amelyet épített, nem kőből és habarcsból született, hanem makacs akaratból, amely a csillagokat akarta elérni. Már az első pillanattól fogva, amikor megvetette a lábát ezen a sivár csúcson, tudta, hogy a világ lent, a völgyben, nem neki való. Ott lent az emberek földbe görnyedve vetnek, aratnak, és halnak meg anélkül, hogy valaha is megkérdezték volna, miért. Kael nem akart így élni. Ő kőből faragta ki a választ: egy toronyból, amely olyan magasra nyúlik, hogy átszúrja az ég páncélját, és megérinti a csillagok lüktető szívét.
Minden követ gondosan választott meg. Bejárta a hegy minden repedését, ismerte a gránit erezetét, a mészkő pórusait, a kvarcit keménységét. Az ujjai úgy tapintották ki a kő lelkét, mint ahogy a vak olvassa a domborművet. Rétegenként illesztette a tömböket, mintha egy óriás csontvázát építené, amelyet majd a felhők húsával von be. Nem sietett. A sietség a gyengeség jele - mondogatta magának, miközben a vésője csengve verte a reggeli csendet. A türelem volt az egyetlen erénye, de ez a türelem nem a bölcsességből fakadt, hanem a megszállottságból. Nem azért várta ki a tökéletes pillanatot, mert alázatos volt az idővel szemben, hanem mert tudta, hogy egyetlen hibás réteg az egész álmát romba döntheti.
A falu a hegy lábánál - ha még lehetett falunak nevezni azt a pár kőházat, amely az erdő szélén kuporgott - régóta nem látta őt. Csak a torony növekvő sziluettjét figyelték, amely egyre jobban hasonlított egy karmos kézre, amely az eget próbálja megragadni. Az idősek, akik a kút mellett üldögéltek, és a nap útját fürkészték, gyakran mondták: „A hegy megtanítja az embert alázatra. De csak annak, aki meghallja a hangját.